Főoldal | Kapcsolat

Kajárpéci Evangélikus Egyházközség

500 nap imádság reformációért

Lutheránus Világszövetség

Kapcsolódó oldalak:

Hasznos linkek:

Segédanyagok:

Archívum:

A kajárpéci evangélikus egyházközség rövid története III.

1700–1788

Mint a gyülekezet történetének előző részében írtam, 1700. július 11-én az akkori lelkésznek, Bors Mihálynak el kellett hagynia Kajárt, mely bencés birtok volt. De Kajáron maradt a kisebbik harang, az úrvacsorai kehely, a terítők és az anyakönyv, melyet a katolikusok néhány évig vezettek, majd visszakerült az evangélikusokhoz.
      Bors Mihály ekkor már idős ember volt. Ahogy későbbi utóda, Kutsán István írta: „karjainál fogvást kellett a Predikáló székre vezetni, és úgy ismét le venni.” Ezért Dernóczi János iskolamestert – ki Bödő György helyére került – bízta meg az egyházmegye, hogy az agg prédikátor helyett kereszteljen, eskessen és temessen. (Már az előző részben is írtam, ez nem volt szokatlan és meglepő abban az időben, mert a lelkészek közül sokan a teológia elvégzése után először évekig tanítottak, és csak utána ordinálták őket lelkésznek. Dernóczi János is az itteni tanítóskodás után 1711-ben Szákra már lelkésznek került.)
      1710-ben nagy pestisjárvány pusztít, melynek 246-an estek áldozatul a faluban, a lakosságnak közel egynegyede-egyötöde.
      1711-ben kilencvenkét éves korában meghalt Bors Mihály. Helyére Károly Istvánt hívták meg lelkésznek Szákról, kit Győr megyei esperesnek is megválasztottak. Károly nagy tudású, békességszerető, művelt ember volt. Kutsán István így ír róla: „Predikátorsága alatt a Kis-Pétzi Ecclesia szép tsendességben volt, ...bölts és nyájjas beszéde s maga viselete által minden rendbéli embernek tudott felelni és haragos szándékát meg engesztelni.” (Itt jegyzem meg: nem véletlenül neveztük el éppen róla a közelmúltban létrehozott gyülekezeti alapítványt.)
      Az érdekesség kedvéért közlöm az 1711-beli lelkészi és tanítói fizetést is: „Az egyház pásztorának minden lakos, akár nemes, akár paraszt, 40 dénárt fizet, fél egység termést és egy szekér fát. A telepesek pedig 25 dénárt, negyed egység búzát, az özvegyasszonyok 12 dénárt. A temetésért 25 dénár jár, a keresztelésért egy kenyér és egy kakas, a bevezetésért 4 dénár és egy kenyér vagy pedig készpénzben 35 dénár, a házasságért 25 dénár, és tartoznak a hívek 8 véka gabonát elvetni.
      A tanítónak 15 dénár jár, negyed rész gabona minden telepestől, a reggeli és esti harangozásért egy kenyér, a temetési harangozásért 5 dénár, a halott esti kiénekléséért 12 dénár, a nappaliért egészen a temetés idejéig 12 dénár, a temetési szertartásért 12 dénár, a gyermekek évi tanítása 1 forint és egy szekér fa, ezen felül 10 szekér fa jár neki, évente a szántóföldjét kötelesek bevetni és egy szekér szénát adni minden évben.”
      1727. április 7-én hatalmas tűzvész pusztított Kispécen. Az alsó köztől fölfelé mind a két sor ház leégett a templommal, az iskolával és a paplakkal együtt. (Az akkori templom a mai helyén állt, a paplak helye kérdéses, az iskola és a tanító lakása 1828-ig a kispéci hegy alatt húsz öl széles és negyven öl hosszú tereületen volt, Söveg Csabáék és Szabó Lászlóék telke helyén.)
      1730. április 25-én szentelték fel a régi helyére épített fatemplomot, mely csak nagy nehézségek, akadályoztatások után készülhetett el.
      Erről a korról azt mindenképp meg kell említenem, hogy Károly István rövid ideig átjárhatott Kajárra, és az ottani evangélikusok is Kispécre a templomba, de ezt megtiltották, és azután csak lopva jöhettek, a hegyen át. Ebben az időben – egészen 1785-ig – a kajári plébános kereszteli és temeti a kajári evangélikusokat is.
      1736-ban Kajáron 55 evangélikus, 4 református és 28 katolikus család élt, mely 450-500 embert jelenthetett. Kispécen is ennyien élhettek, de itt néhány család kivételével mindannyian evangélikusok voltak.
      1737 januárjában meghalt Károly István, helyére Lovászpatonáról Kajári Istvánt hívták. Meglepő lépés volt ez a gyülekezet részéről: egy nagy tudású, irénikus pap után nehéz természetű, rendetlen magaviseletű embert választottak, ki rövid három év alatt rengeteg galibát okozott, „csak nem elvesztette az Ecclesiát”. A legnagyobb port felvert eset a következő: A kajári és gyömörei plébános egy baráttal eljöttek meglátogatni. De akkor sem volt itthon, a kispéciek pedig megverték a katolikus papokat. Ezért a kispécieknek 300 forint büntetést kellett befizetni a vármegyének, négy embert, név szerint Bakany Györgyöt, Árva Mártont, Bogárdi Pált és Kovács Jánost egy hónapig tömlöcben tartották, majd „a Piatzon derekasan meg-tsapták, azután ugy eresztették el őket”. Az egyházmegye unta meg a dolgot, és elmozdították hivatalából Kajári Istvánt.
      1740-től a Wittenbergből hazahívott Kutsán István a lelkész, ki 33 évig szolgált csendben a gyülekezetben. Idejéről az anyakönyveken kívül nem sok híradás van. 1757-ben készített a vármegye képviselője egy kérdőívet, melyben kispéci és kajári lakosokat arról kérdezett, hogy a kispéci templom mindig az evangélikusoké volt-e. Miért készült ez, nem tudjuk, csak találgathatunk. Nem valószínű, hogy el akarták venni a templomot, inkább templomrenoválásra vagy templomátépítésre gondolhatunk, amit az is alátámaszt, hogy 1730-ban fatemplomot építettek, de a mostani templom építésekor paticstemplomot döntöttek el.
      1773-ban meghalt Kutsán István. Őt fia követte, ki 10 évig lelkészkedett itt, majd Gyönkre távozott. Az ő idejében, 1779-ben adományozott Kováts Mihály egy földterületet a gyülekezetnek temető céljából. Ez a mai kispéci temetőnek a középső kaputól Horváthék felé eső része. Ifjabb Kutsán István után Szabó Farkas László, majd Mészáros Péter következett, kinek idejében épült mai templomunk.
      Ekkor már nagy változások voltak az országban. 1780-ban került trónra II. József, ki 1781-ben kiadta a Türelmi rendeletet, mellyel lehetővé tette a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. Ez – igaz, nem mindjárt, de – itt is érezteti hatását. 1787-től már a kispéci lelkész kereszteli, esketi, temeti a kajári evangélikusokat. A rendelet másik következménye: a kicsiny vertfalú templom helyett gondolhatnak nagyobb, szebb, kőből készült templom építésére is. De erről majd legközelebb!
      Nem lenne teljes írásom, ha név szerint nem említeném meg a Bödő György és Dernóczi János utáni tanítókat. Ők a következők voltak: Cseh György, Baki András, Domján János, Zámbó János, Kmoskó Pál, ifj. Bödő György, Simon István, Gergely János, Holka (Fekete) Sámuel, Majer Mihály és Turchányi János. Némelyikük jó évtizedig tanított itt, mások egy-két évig. (Itteni szolgálatukról az akkori anyakönyv árul el legtöbbet, vagy valamilyen esemény: keresztelés, esketés történt családjukban, vagy ami gyakoribb: a falu módosabb gazdái hívták keresztszülőnek őket, és úgy szerepel nevük az anyakönyvben.) Ők már egy-két kivételtől eltekintve nem jártak külföldi egyetemekre, itt végezték iskoláikat, és életük végéig tanítottak. Tisztelet jár nekik nehéz és – bizony akkor is – kevéssé becsült munkájukért.

Jankovits Béla