Jer, örvendjünk, keresztyének
Luther írásaiból mindennapi áhítatra
Szentháromság ünnepe utáni tizenötödik hét – Minden gondotokat őreá vessétek!
Szombat
Isten nem hagyja el övéit
... tudjuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt. (Róm 5,3–4)
Isten úgy növeli meg a hitünket, hogy megfogyatkoztatja. Úgy tesz, mintha tönkre akarná tenni a hitünket. Belevet mindenféle szenvedésbe, s úgy meggyötör, hogy szinte kétségbe kell esnünk. Azért teszi mindezt, hogy megcsendesítsen. Ez a megcsendesedés a türelem. Ez a türelem viszont boldog tapasztalatot szül: Mert mikor Isten megenyhül, s vihar multán a nap újra kiragyog felettünk, ámulva kell szólnunk: Legyen áldott a nagy Isten, hogy megszabadultam bajomból. Isten lakozik itt, ki hitte volna, hogy ilyen kegyelmes?!
Két, három, nyolc nap mulva, talán egy év mulva, talán egy óra mulva új keresztet kapunk. Gyötör a bűn, becsületünkben, javainkban, testünkben kár esik, vagy más efféle baj ér. Megint kitör a vihar, s kezdődik minden újra. De mert Isten előbb oly kegyelmesen megsegített, s mi rájöttünk, hogy csak javunkra vált atyai botja, mert alkalmunk volt hozzá kiáltani és menekülni – most immár van mivel vigasztalódnunk. Sőt, dicsekszünk a háborúságban, mondván: Aki eddig annyiszor megsegített, megsegít majd most is. Ez az Isten segedelme után való szívbeli vágyakozás a reménység, amely nem szégyenül meg, mert Isten az ilyen embert minden bizonnyal megsegíti.
Így rejti el Isten halál alá az életet, pokol alá a mennyországot, bolondság alá a bölcseséget, bűn alá a kegyelmet.
Ő bővelkedik kegyelemmel,
Atyai szívvel van hozzád;
Féld őt gyermeki félelemmel
És kegyelmesen tekint rád.
Bár néha kereszttel látogat,
Kész segedelmével támogat:
Légy csendes szívvel!
Kiadó és jogok...