A kajárpéci evangélikus egyházközség rövid története I.
A kezdet
Bár több számon keresztül írok majd az egyházközség történetéről, mégis csak a legfőbb vonalakat tudom meghúzni, melyekből – reményem szerint – ha elnagyoltan is, de kirajzolódik a múlt.
Hogy mióta voltak követői községünkben a reformált hitnek, arról nagyon keveset tudunk, csak más adatokból következtethetünk rá. Biztos adatnak tűnik az, hogy 1542-ben plébánosról tesznek említést. Valószínűleg az ezt követő időben lettek az itteniek a reformáció követői. Ne gondoljunk itt látványos szakításra, elhatárolódásra az akkori egyháztól. Sokszor elég volt, hogy a plébános a reformáció tanainak követője legyen, anyanyelven szóljon a prédikáció, két szín alatt úrvacsoráztassanak. Legtöbbször az emberek nem máról holnapra lettek az új hit követői, hanem egy folyamat következménye volt ez.
Valószínűsíthető, hogy az 1550-es években az itteniek már a reformáció hívei. Ezt támasztja alá közvetve, hogy ebben az időben a környék urai, az Enyingi Török család és Bakith Pál már a reformáció követői, a kolostorok és monostorok elnéptelenedtek, a felpécieknek pedig ebből az időből van egy kelyhe, melyet nem misézéshez használtak, hanem úrvacsoraosztáshoz. Ez azt mutatja, hogy ekkor a környéken már a reformáció tanítását követték.
Az anyagyülekezet Kajár, itt lakott a lelkész, az istentiszteleteket a Sashegyen épült kis Árpád-kori templomban tartották. Az 1500-as évek második felében a falu kétszer is üres (1549, 1566) a török támadások miatt, de újra benépesül, ahogy elvonul a veszély. A legnagyobb lélekszámot (kb. 300) a falu 1593-ban érhette el, amikor huszonkét telkes jobbágy (többek között Nagy János, Szalay Tamás, Szalay István, Rácz Jakab, Kovács Balázs, Szekeres István, Mészáros Kristóf, Fodor Benedek), huszonnyolc zsellér (így például Fodor Imre, Tóth Jakab, Nagy Gergely, Szalay Pál, Németh Péter, Balogh Péter, Szekeres György) és öt menekült nemes élt a faluban.
Kispécről még kevesebb ismeretünk van ebből a korból. Még azt sem tudjuk, hogy volt-e temploma. Ha igen, akkor csak paticsfalú kis imaháza lehetett, ahogy 1698-ban is. Csak – írom, de ez ne tévesszen meg senkit! Megtartó volt ez is. Csanádi Imre szép versének sorai jutnak eszembe:
Nádfödeles pajta, sár-alkotmány lehetett,
mégis szentegyháznak ékesen neveztetett;
áldott áhítatra
magába fogadta
a kis gyülekezetet.
...Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság,
ország lappangott itt, mikor nem vala ország:
ő árváit Isten
vezérelvén hitben,
lett Bástya és Bátorság.
(Egy hajdani templomra)
Kajárhoz hasonlóan Kispéc is többször elnéptelenedett ezekben az időkben, de mindig újra benépesült.
1594-ben a török Győr ellen vonult, az útjába eső falvakat fölégette, így pusztult el Kajár is. A kis Árpád-kori templom ekkor ment tönkre, a száz évvel későbbi vizitációkor már senki sem emlékezett arra, mi volt a szerepe, funkciója. De ez nem véletlen. Aki tehette, elmenekült a török elől, a pusztai járásban (Pannonhalma környéke) telepedett le, ahonnét a veszély elmúltával is csak nehezen jöttek vissza, olyannyira, hogy még 1605-ben is a Kajárra települőknek kedvezményt ígértek. Így indult meg újra az élet az 1600-as évek elején.
Jankovits Béla