Megengedő Kissss bűneink ver. 1.0
Továbbgondolt gondolatok egy, a gyülekezetünkben történt (vajon helyes a múlt idő használata?) verbális zaklatással kapcsolatban. A verbális szó természetesen cserélhető minden arra alkalmas kifejezésre…
„Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.”
(Pilinszky János: Infinitívusz)
Megdöbbentő erővel szembesít Pilinszky János Infinitívusz című versében, mi történik, ha nincs behatárolva szám, személy és igeidő. Nincs határ. Infinitus, határolatlan. A költő a versben felsorolja a vég nélküli, határ nélküli élet lehetséges eseményeit, vagy esetleg utal valakire, aki értünk már elszenvedte bűneinket a kereszten. Biztos, hogy mindig másnak kell elszenvedni helyettünk a tetteink következményeit? Azokat a fájdalmakat is, amiket magunknak okoztunk. Nincs határ. Megtisztulásunkhoz valakinek, a másiknak, be kell mocskolódnia, így van ez mindennel körülöttünk, a tárgyainkkal és a testünkkel is.
Keresztényként, presbiterként, egy közösség tagjaiként nem fordíthatjuk el a fejünket, ha ezeket tapasztaljuk. Nem legyinthetünk, nem gondolhatunk a másik nehézségeire, megpróbáltatására, mint a nem sajátunkra. Mert holnap kit nem érhet hasonló vagy nagyobb próbára tévő kihívás? Nem kell egyedül lennünk, mert hiszen nem is vagyunk egyedül. A mindennapokhoz az erőt Krisztustól kérhetjük, de a tetteket és a határozott cselekedeteket magunknak kell megtennünk, mert senki sem élheti az életünket, dönthet a kérdéseinkben helyettünk, senki sem veheti át a keresztünket.
„Nem azé, aki akarja, se nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” idézet Pál apostoltól. Olvasható többek között Kőszeg főterén, latin felirattal. Nem kérdezhetjük meg a több száz évvel korábban ott élőket: miért írtátok ki? A történelmi léptékű távolság, a technikai vívmányainkkal felvértezett felsőbbrendűségünk, az úgynevezett önmegvalósító jogunk, a számunkra kedvezőbbnek vélt helyzetbe juttató képességeink, gőgünk szab korlátot, zár minket egy sivárabb világba, ahova már nem juthatnak el ezek a gondolatok. A lehetőségeinknek látszólag nincs határa, de mégis börtönben élünk. A közösségeinket, családunkat érő külső bántások, a belső bizonytalanságunk miatt érzett keserűség, düh – tehetetlenségünkre ezek nem adnak, nem adhatnak választ. Egyedüli válasz mindezekre csak a szeretet lehet. Az egy és igaz parancsolat.
Beengedni Jézust az életünkbe, szívünkbe, ingyen van, de regisztrációhoz kötött. Megtehetjük, hogy kíváncsiságunkat, kötelességtudatunkat, környezetünk elvárásait kielégítjük az életünknek egy sablonos kitöltésével. Az igazi elhívás a részvételben van. Ott kell lennünk, meg élnünk a bennünk lévő Krisztust, a szeretetet. Ha bátrak vagyunk és igazán merünk kérdéseket feltenni az életünkkel kapcsolatban, nincs más válasz, csak a szeretet, ami győzhet és együtt tarthat minket, hitben, közösségben.
Banai Csaba
A szerző a Kajárpéci Evangélikus Egyházközség presbitere.